Az 1975 január 1-jén alapított Kiskunsági Nemzeti Park hazánk második nemzeti parkja.
Hasonlóan a Hortobágyhoz, ez a táj is az ember és a természet sok száz éves együttélésének emlékeit őrzi. A nemzeti park értékes területei a Duna-völgy szikes pusztái, tavai, a Duna-Tisza közi homokhátság homokbuckái, homokos pusztái, mocsarai, az Alsó-Tiszavidék holtágai és ártéri erdői, a Bácska homokbuckái és dunavölgyi löszpartjai.
Területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra programja 1979-ben bioszféra-rezervátummá nyilvánította. Vizes élőhelyei a Ramsari egyezmény hatálya alá tartoznak és fokozottan védettek. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága Kecskeméten található.

Ausztrália területén élt. Két populációja volt. Az egyik Dél-Ausztrália állam északkeleti részén, valamint az Északi terület csatlakozó részein élt, míg a másik Nyugat-Ausztrália keleti részén és az Északi Terület délnyugati csücskében fordult elő. Kifejezetten száraz környezetben, félsivatagi, sivatagi körülmények között élt.
Testhossza 20-27 centiméter, farokhossza 12-17 centiméter, súlya 300-400 gramm volt. Finom szálú, selymes szőrzete testének felső részén szürkésbarna, míg hasán fehér színű volt. Hosszú farka sűrű szőrzetű bojtban végződött, mely nagyobb méretű rokonfajától eltérően teljes egészében fehér színű volt. Fejét igen karakterisztikussá tette hosszú bajsza és nagy fülei.
A faj életmódjáról kevés információt tudunk. Mint a bandikutok többsége, ez a faj is kifejezetten éjszakai életmódú volt. A nappalt saját maga ásta üregben töltötte. Tápláléka feltehetően rovarokból, egyéb kis méretű állatokból és gyökerekből állt.
A faj drasztikus méretű állománycsökkenése a 20. század elején kezdődött meg. Nagyarányú megritkulását, majd kihalását is a betelepített ragadozók (elsősorban a vörös rókák és az elvadult macskák) okozták. Emellett a szintén betelepített üregi nyulak által okozott nagymérvű változások a növényzetben is közrejátszott a faj eltűnésében, mivel így kevesebb fedezéket talált, ahová a ragadozók elől el tudott rejtőzni.
Utolsó hiteles észlelése 1931-ből van. Az ausztrál őslakosok beszámolói szerint, ők még az 1960′-as években is találkoztak a faj egyedeivel, de azóta ők sem látták, így mára nagy valószínűséggel a faj végleg kihalt.

A Vénusz a második bolygó a Naptól, keringési ideje 224,7 földi nap. Nevét Venusról, a szerelem római istennőjéről kapta. A Hold után a legfényesebb objektum az éjszakai égbolton. Maximális fényességénél még nappal is észrevehető. Mivel a Vénusz közelebb van a Naphoz, mint a Föld, és kering körülötte, ezért néhány hónapig a Naptól keletre, később néhány hónapig a Naptól nyugatra látható, változó távolságra.
A kalauzcsillagok közé tartozik, hiszen segítette az embereket utazásaik során a tájékozódásban. Emiatt nagyon kedvelt volt és szívesen adtak különféle hangzatos neveket neki, külön a reggel látható és külön az esti Vénusz számára, mint például a Hajnalcsillag és Esti csillag nevet, amelyből keletkezett a jól ismert Esthajnalcsillag elnevezése. A régi görögök a kettőt még két külön égitestnek hitték, Heszperosz (napnyugati) és Foszforosz (fényhozó) néven ismerték.
A Vénusz a Naprendszer egyetlen olyan bolygója, mely női alakról kapta a nevét. Ezen kívül csak három törpebolygó – a Ceres, az Eris és a Haumea visel még női nevet.
Föld-típusú bolygónak számít, néha a Föld testvérbolygójának is hívják, mivel a két bolygónak hasonló a mérete, a gravitációs ereje és a tömege. Nagy fényvisszaverő képességű kénsav tartalmú felhőréteg takarja el a fény elől a felszínt. A kőzetbolygók közül a Vénusznak van a legsűrűbb légköre, amelyet főleg szén-dioxid alkot. A légköri nyomás a földinek 92-szerese. Olyan meleg van a felszínen, hogy az egyes feltételezések szerint a felszínen valaha létezett, a földihez hasonló óceánok régen elpárologtak. A helyén csak sivatagszerű síkságok és szikladarabok maradtak.