A Bükki Nemzeti Park az Északi-középhegységben fekszik. Igazgatósága Egerben található.
Az Északi-középhegységnek a többi vulkanikus hegyeitől eltérő földtörténeti múlttal rendelkező tagja a Bükk hegység. Nagy részét tengeri üledékes eredetű kőzetek, főként dolomit és mészkő építik fel. 800 méternél magasabb fennsíkját meredek sziklaszirtek, a Bél-kő, a Pes-kő, a Tar-kő, a Vörös-kő és a többi “Kő” öleli körül, melyekről csodálatos kilátás nyílik a hegység déli lábára. Utóbb felsorolt csúcsok nagy részén halad keresztül az Országos Kéktúra útvonala.
A Bükk-fennsík felszínét a legkülönbözőbb karsztformák: töbrök, víznyelők, zsombolyok teszik változatossá. A Bükk-hegységben több mint 850 barlangot ismerünk. Közöttük található az ország legmélyebb barlangja, a 250 méter mély, 6700 méter hosszú István-lápai-zsomboly (másik nevén István-lápai-barlang). Jelentősebb barlangjai: a kiépített lillafüredi Anna és Szent István-cseppkőbarlangok, a miskolctapolcai Tavasbarlang, valamint a szabadon látogatható Szeleta- és Balla-barlang. Forrásai, patakjai bővizűek. A vidék nevezetessége a Szalajka-patak mésztufa gátakon 17 m magasról aláhulló Fátyol-vízesése.
A park mintegy 95%-át erdő borítja. A bükki erdők közül legelterjedtebbek a cseres-tölgyesek, melyeket a magasabb régiókban gyertyános-tölgyesek, majd kb. 600 méter fölött a hegyvidéki bükkösök követnek. A BNP egyik legérdekesebb helye az Őserdő, melynek bükkfái 180-200 évesek. Területén több mint 100 éve nem végeznek erdőművelési tevékenységet, sőt, a túrázókat is kitiltották onnan néhány éve. (Régen jelölt turistaút haladt keresztül rajta, ma kerítéssel van körbe véve, így jelentős kerülővel és nem elhanyagolható kaptatón át lehet megkerülni.) A hegységben a bükkösök mellett előfordulnak fenyvesek is, melyek kivétel nélkül telepített erdők.
A fennsíkon a töbrökkel tagolt rétekhez kapcsolható a legváltozatosabb növényvilág. Olyan ritka növényfajok élnek itt, mint a tűzliliom, a karcsú- és a moldvai sisakvirág, a sárga ibolya valamint az északi sárkányfű. A legeltetett hegyi rétek jellegzetes ékessége a nemzeti park emblémájában is szereplő szártalan bábakalács. Az orchideák közül legféltettebb a papucskosbor.
A nemzeti park rovarvilágának kiemelkedően értékes tagja a bükki szerecsenboglárka. A hegyvidékekre jellemző fajok közül külön is említendő a havasi tűzlepke, a havasi cincér, az alpesi gőte, a gyepi béka, a sárgahasú unka, a fehérhátú fakopáncs és a hegyi billegető. Olyan ritka fajok költenek itt, mint kövirigó, a holló, az uhu és a ragadozók közül a fokozottan védett parlagi sas, a kerecsensólyom vagy a kígyászölyv. A hazánkban élő denevérfajok szinte mindegyike előfordult már a Bükkben. Egy különleges halfaj is van, a sebes pisztráng. Énekes madarak közül itt él a kövirigó, a vízirigó és az őrgébics.Az emlősök közül a hiúz már több mint tíz éve állandó lakója a bükki erdőknek. Rokonának, a szintén óvatos vadmacskának jóval népesebb állománya él ezen a vidéken. A nagyvadak közül gyakori a gímszarvas, a muflon és a vaddisznó. A Bükk-fennsíkon legel a híres lipicai ménes.

Ausztrália területén élt. Két populációja volt. Az egyik Dél-Ausztrália állam északkeleti részén, valamint az Északi terület csatlakozó részein élt, míg a másik Nyugat-Ausztrália keleti részén és az Északi Terület délnyugati csücskében fordult elő. Kifejezetten száraz környezetben, félsivatagi, sivatagi körülmények között élt.
Testhossza 20-27 centiméter, farokhossza 12-17 centiméter, súlya 300-400 gramm volt. Finom szálú, selymes szőrzete testének felső részén szürkésbarna, míg hasán fehér színű volt. Hosszú farka sűrű szőrzetű bojtban végződött, mely nagyobb méretű rokonfajától eltérően teljes egészében fehér színű volt. Fejét igen karakterisztikussá tette hosszú bajsza és nagy fülei.
A faj életmódjáról kevés információt tudunk. Mint a bandikutok többsége, ez a faj is kifejezetten éjszakai életmódú volt. A nappalt saját maga ásta üregben töltötte. Tápláléka feltehetően rovarokból, egyéb kis méretű állatokból és gyökerekből állt.
A faj drasztikus méretű állománycsökkenése a 20. század elején kezdődött meg. Nagyarányú megritkulását, majd kihalását is a betelepített ragadozók (elsősorban a vörös rókák és az elvadult macskák) okozták. Emellett a szintén betelepített üregi nyulak által okozott nagymérvű változások a növényzetben is közrejátszott a faj eltűnésében, mivel így kevesebb fedezéket talált, ahová a ragadozók elől el tudott rejtőzni.
Utolsó hiteles észlelése 1931-ből van. Az ausztrál őslakosok beszámolói szerint, ők még az 1960′-as években is találkoztak a faj egyedeivel, de azóta ők sem látták, így mára nagy valószínűséggel a faj végleg kihalt.

A sivatagi patkánykenguru (Caloprymnus campestris) az emlősök osztályának Diprotodontia rendjébe és a patkánykenguru-félék (Potoroidae) csalájába tartozó kihalt faj. A nem egyetlen faja volt.
Ausztrália területén volt honos. A természetes élőhelye száraz, sivatagos térségben volt. 1935 óta nem látták a faj egyetlen egyedét sem.
Mérete megegyezett egy macskáéval.
Rovarokkal táplálkozott.