Az erszényesfarkas vagy tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) egykor Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt erszényes ragadozó, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen recens faja volt.
Az erszényesfarkasok kutyára emlékeztető állatok, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek, mivel az utóbbiak méhlepényes, az előbbiek viszont erszényes emlősök voltak.
Az erszényesfarkasok Ausztrália és Tasmania fás-füves térségein közepes és kisebb méretű kengurukra, kisebb erszényesekre és madarakra vadásztak általában egyedül, a nagyobb testű állatokra viszont kisebb csoportokban.
Éjszakai állatok, a nappalokat vackaiban töltötték. Testalkatuk alapján zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be.
Az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben, ekkor nyilvánították védetté a fajt.
Több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmania eldugott erdős-hegyes vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni.
1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.

Ausztrália területén élt. Két populációja volt. Az egyik Dél-Ausztrália állam északkeleti részén, valamint az Északi terület csatlakozó részein élt, míg a másik Nyugat-Ausztrália keleti részén és az Északi Terület délnyugati csücskében fordult elő. Kifejezetten száraz környezetben, félsivatagi, sivatagi körülmények között élt.
Testhossza 20-27 centiméter, farokhossza 12-17 centiméter, súlya 300-400 gramm volt. Finom szálú, selymes szőrzete testének felső részén szürkésbarna, míg hasán fehér színű volt. Hosszú farka sűrű szőrzetű bojtban végződött, mely nagyobb méretű rokonfajától eltérően teljes egészében fehér színű volt. Fejét igen karakterisztikussá tette hosszú bajsza és nagy fülei.
A faj életmódjáról kevés információt tudunk. Mint a bandikutok többsége, ez a faj is kifejezetten éjszakai életmódú volt. A nappalt saját maga ásta üregben töltötte. Tápláléka feltehetően rovarokból, egyéb kis méretű állatokból és gyökerekből állt.
A faj drasztikus méretű állománycsökkenése a 20. század elején kezdődött meg. Nagyarányú megritkulását, majd kihalását is a betelepített ragadozók (elsősorban a vörös rókák és az elvadult macskák) okozták. Emellett a szintén betelepített üregi nyulak által okozott nagymérvű változások a növényzetben is közrejátszott a faj eltűnésében, mivel így kevesebb fedezéket talált, ahová a ragadozók elől el tudott rejtőzni.
Utolsó hiteles észlelése 1931-ből van. Az ausztrál őslakosok beszámolói szerint, ők még az 1960′-as években is találkoztak a faj egyedeivel, de azóta ők sem látták, így mára nagy valószínűséggel a faj végleg kihalt.