A Vénusz a második bolygó a Naptól, keringési ideje 224,7 földi nap. Nevét Venusról, a szerelem római istennőjéről kapta. A Hold után a legfényesebb objektum az éjszakai égbolton. Maximális fényességénél még nappal is észrevehető. Mivel a Vénusz közelebb van a Naphoz, mint a Föld, és kering körülötte, ezért néhány hónapig a Naptól keletre, később néhány hónapig a Naptól nyugatra látható, változó távolságra.
A kalauzcsillagok közé tartozik, hiszen segítette az embereket utazásaik során a tájékozódásban. Emiatt nagyon kedvelt volt és szívesen adtak különféle hangzatos neveket neki, külön a reggel látható és külön az esti Vénusz számára, mint például a Hajnalcsillag és Esti csillag nevet, amelyből keletkezett a jól ismert Esthajnalcsillag elnevezése. A régi görögök a kettőt még két külön égitestnek hitték, Heszperosz (napnyugati) és Foszforosz (fényhozó) néven ismerték.
A Vénusz a Naprendszer egyetlen olyan bolygója, mely női alakról kapta a nevét. Ezen kívül csak három törpebolygó – a Ceres, az Eris és a Haumea visel még női nevet.
Föld-típusú bolygónak számít, néha a Föld testvérbolygójának is hívják, mivel a két bolygónak hasonló a mérete, a gravitációs ereje és a tömege. Nagy fényvisszaverő képességű kénsav tartalmú felhőréteg takarja el a fény elől a felszínt. A kőzetbolygók közül a Vénusznak van a legsűrűbb légköre, amelyet főleg szén-dioxid alkot. A légköri nyomás a földinek 92-szerese. Olyan meleg van a felszínen, hogy az egyes feltételezések szerint a felszínen valaha létezett, a földihez hasonló óceánok régen elpárologtak. A helyén csak sivatagszerű síkságok és szikladarabok maradtak.

Az erszényesfarkas vagy tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) egykor Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt erszényes ragadozó, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen recens faja volt.
Az erszényesfarkasok kutyára emlékeztető állatok, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek, mivel az utóbbiak méhlepényes, az előbbiek viszont erszényes emlősök voltak.
Az erszényesfarkasok Ausztrália és Tasmania fás-füves térségein közepes és kisebb méretű kengurukra, kisebb erszényesekre és madarakra vadásztak általában egyedül, a nagyobb testű állatokra viszont kisebb csoportokban.
Éjszakai állatok, a nappalokat vackaiban töltötték. Testalkatuk alapján zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be.
Az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben, ekkor nyilvánították védetté a fajt.
Több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmania eldugott erdős-hegyes vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni.
1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.